Nincs még egy ilyen nap, amire ennyire hatással lenne az előtte lévő. A vasárnapot mindig a szombat határozza meg, és ez nem szimbiózis, inkább egyfajta oppozíció. A féktelen tivornyázásból délelőtt fél 12-kor arra ébred az ember, hogy a másnaposság időtlen érzéketlensége és öntudatlansága kevés ahhoz, hogy legyőzze a nagymamám békásmegyeri 4. emeleti paneljának szellemét.
Nem vettem észre, de már itt vagyok. A kertvárosból agyhalott zombiként juthattam át, valószínűleg a húsleves és a fáradt olaj szagától hajtva. Épp a krónika végére érkezem. Picsába, lekéstem a déli harangszót.
Leveszem a kabátom. A nagymamám megigazítja a gallérom, és valami fura dolgot művel a hajammal. Azonnal a konyha felé indulok, de hátulról érkezik a parancs. „Kézmosás!”
Pedig szerettem volna idő előtt belezabálni valamibe. Talán csak azért, hogy a másik klasszikust is hallhassam: „Várdki!”. A nappaliban család és megterített asztal.
Érkezik az első fogás.
Az egyik tányéron gőzölgő marhahús, a másikon zöldségek, vagyis minden, ami a húslevesben szétfőtt. Előbbihez elengedhetetlen a torma, ami nem mellékesen azt is megmutatja, hogy a család hímjei közül kinek a legnagyobb a farka. Apám leveses kanállal eszi. Egyelőre még ő dominál. Utóbbi kelléke a mértéktelen mennyiségű só, ami valóban mindent kihoz a leharcolt zöldségekből.
A leves előtt jön egy kis velőscsont és vele néhány rituális mozdulat, amit szintén csak az alfa végezhet. A velő is imádja a sót, én meg a kettőt együtt, pir
ítóssal, és ezt meg is kapom.
Kezdem magam igen jól érezni. A sok sót folyamatosan kísérem a ”gyerekeknek”vásárolt „barackvagyalma?” kérdéssel felvezetett folyadékkal. Ja, és persze „lassanmerthideg”.
Megérkezik a leves, és mellette, egy kisebb fazékban a májgaluska. Hibátlan. Csak az a baj, hogy nem ihatok mellé barackvagyalmát, mert a nagymamám szerint az teljesen érthetetlen.
A főétel rántott csirke hegyek, ami dobverőből, felső-combból, meg farhátból áll.
Lehet fikázni az étolajat és a panírt, de a legtöbb magyar ember, ha ilyen étellel találkozik, nem nagyon gondolkodik azon, hogy kulináris vagy érzelmi okok miatt van-e tele a szája nyállal, egyszerűen csak ráveti magát. Én is ezt teszem. Falom a combokat, fejtem le a panírt a farhátról, és az sem érdekel, hogy a nagymamám csak egy dobverőt evett, de azt úgy lerágta, hogy a környék tacskói látatlanban is sírva fakadtak. Kevés étel van, ami a hagymás törtburgonyával, a „rizsával” és a savanyúsággal ellentmondást nem tűrően tudatja, hogy ők csak lényegtelen mellékszereplők. A rántott hús a vasárnapi ebéd Hulk Hogenje. Minden más csak irigykedve szemlélődhet, azon gondolkodva, hogy vajon el lettek-e baszva. Pedig nem. 
A desszert gesztenyepüré. Erről mindig az jut eszembe, hogy lassan a gesztenyének ki kell találni valami más nevet, mert az övét ellopta ez a fura táplálék. Nem az én világom, és már amúgy is halálomon vagyok, ezért meg is kapom a jó öreg „betegvagymértnemeszelrendesen?”-t. Azért, hogy ne okozzak csalódást, nyomok egy kis tejszínhabot a számba, és kidőlök.
A rövid alvás után még bemegyek a konyhába, kicsit belekanalazom a hagymás krumpliba, csak mert rémlett, hogy az ebédnél igencsak hanyagoltam, és nem szeretném, ha megsértődne. Az ajtóban a nagymamám megint megigazítja a gallérom, fejemre húzza a sapkám, és kapok egy zacskót a csontokkal. Ne felejtsd el odaadni a kutyáknak, mondja. Nem fogom.
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
